Patológus professzor: a helytelen injekciózási technika veszélyei és ​„az oltás okozta halálesetek paradoxona”

2022.05.30.

Deltaizom injekciós tűvel. Baloldalt a hurokszerű forma egy vérér, jobbra tőle a fekete forma az injekciós tű. 2. patológiai konferencia, Berlin, 2021.12.04. A videóban 1:03:08-tól.

Baloldalt az injekciós tű, tőleg jobbra a hosszúks piros folt egy véna. 2. patológiai konferencia, Berlin, 2021.12.04. A videóban 1:03:57-től.

Ez az eljárás ​– intramuszkuláris injekció kizárólag visszaszívással – mindig is abszolút kötelezettség volt (és most is az) az orvosok és az egészségügyi személyzet számára, és megfelel a „primum non nocere” elvnek, elkerülni minden elképzelhető kárt. Egyébként az injekció beadása előtt az izom tapintása és rögzítése is része az eljárásnak. Teljes értetlenséggel, sőt megdöbbenéssel kellett tudomásul venni, hogy ennek az aranyszabálynak az ajánlását, amelyet minden orvosnak reflexszerűen kellett és kell alkalmaznia, 2016-ban az Állandó Oltási Bizottság (STIKO) visszavonta, nyilvánvalóan az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az Amerikai Betegségellenőrzési és Megelőzési Központ (CDC, USA) ajánlásainak megfelelően. 

A visszaszívást azért nem ajánlják, hogy az oltás kevesebb fájdalommal és stresszszel járjon, azaz az oltások elfogadottságát akarják növelni, és azért sem, mert a tű által elérhető távolságban lévő erek állítólag túl kicsik ahhoz, hogy lehetővé tegyenek egy véletlen intravénás beadást.

A német patológus felhívja a figyelmet, hogy „az érbe történő befecskendezés kizárása érdekében végzett visszaszívás nem helyi sérülésekről szól, hanem a befecskendezett gyógyszer/oltóanyagok közvetlen, késleltetett következményeiről vagy hosszú távú hatásairól az egész szervezetre.” A vér látványa és az újbóli szúrás bosszantó lehet, de jobb, mint egy oltási szövődmény.

Az oltó személy kívülről nem látja az izmot, csak érzi, ezért bár a legtöbb páciensnél nagy valószínűséggel eltalálja a tűvel az izmot, de idős, ágyhoz kötött betegeknél, akik szó szerint ​„csontból és bőrből​” állnak, ez egyáltalán nem biztos. Náluk a tű hatósugara eléri az ereket, sőt, egészen a csontig ér. Egy másik kockázati csoport Dr. Burkhardt szerint a testépítők, akiknek az izmok nagy oxigénigénye miatt nagyobb érellátásuk van, és az erek is tágabbak. De másoknál is eltalálhat a tű egy nagyobb eret, amiről így ír a német patológus:

Dr. Burkhardt következtetése:

„Az oltás okozta halálesetek paradoxona”

Dr. Burkhardt paradoxnak nevezi a koronavírus elleni oltással kapcsolatban megfigyelt következő jelenségeket, amelyek a hagyományos oltásoknál ilyen módon nem fordulnak elő: 

  1. Az emberek túlnyomó többségénél nem jelentkeznek mellékhatások, vagy azok normálisak. Egy kis, de jelentős csoportnál viszont a legsúlyosabb, és néha végzetes mellékhatások jelentkeznek. Bár a biológiai reakciók (pl. mérgezés esetén) egyénenként nagyon eltérőek, az itt tapasztalt „semmit vagy mindent” viselkedés aligha magyarázható biológiai szóródással. 
  2. Vannak „forró pontok", ahol a szövődmények és a halálozási arány jelentősen magasabb. Például oltást követően megnőtt a halálesetek száma különböző idősotthonokban, és az egyébként egészséges fiatalok körében főként az izmos emberek érintettek.

Dr. Burkhardt  szerint hat racionális okkal magyarázható az oltási halálesetek paradoxona: 

– Különböző oltási tételek – úgynevezett halálos tételek 

– A tényleges hatóanyag különböző koncentrációi 

– Különböző adalékanyagok – úgynevezett adjuvánsok – pl. lipid nanorészecskék 

– Különböző szennyeződések ( Japánban különböző fémeket mutattak ki, és az érintett tételeket megsemmisítették.) 

– Különböző hatások és mellékhatások, attól függően, hogy hova adták be az injeciót, és utána hogyan oszlik el az oltás a szervezetben. A tervezett izomba adás mellett mindig történnek befecskendezések a nyirokerekbe, vénákba és artériákba. Ez az „oltási” dózisok változó eloszlását eredményezi a szervezetben. 

– A beoltott személyek immunológiai eltérései, amelyek függetlenek lennének a dózis-hatás összefüggéstől.

Dr. Arne Burkhardt és Dr. Walter Lang a 2. patológiai konferencián.

Kapcsolódó