Súlyos oltáskárosodást elszenvedett fiatal nő megrázó beszámolója

A témával azonban már nem tudok olyan intenzíven foglalkozni, mert pszichésen is nagyon súlyos depresszióban szenvedek. Fizikailag teljesen kimerültem. Rettegek a haláltól, vagy attól, hogy örökké így kell maradnom.

Szerintem nagyon jó a formátumotok, és vissza kellett gondolnom a veletek töltött időre és az interjúra. Akkor azonban jobban éreztem magam. Beteg voltam, de nem annyira, mint most. Szeretném, ha „csak” annyira lennék beteg, mint akkor. A mostanit az akkorival nem is lehet összehasonlítani.

Talán még egy friss információ: mint tudjátok, 4 hónapja ágyhoz kötött vagyok. A WC-hez és vissza, hetente egyszer zuhanyzom, és amikor csengetnek, ritkán érek oda. Csak az ágyban tudok enni, és az életem őszintén szólva hihetetlenül korlátozott.

Nem kapok semmilyen alapellátást. Egy centet sem kapok az államtól.

Kaptam egy levelet Dr. Sabine Stebel doktornőtől is, amiért hihetetlenül hálás vagyok. Már nem tudom elhagyni a házat, így orvoshoz sem tudok menni. Az ózonkezelést is le kellett mondanunk, minden alkalommal úgy feküdtem a kocsi hátsó ülésén, mint a legnagyobb roncs és csak sírtam és sírtam, mozdulni sem tudtam a megerőltetéstől és a fájdalomtól. Ráadásul az ereim annyira hegesek, hogy az ózonhoz használt tűk már nem használhatók. Otthon kapok infúziót, amikor lehet nagyon vékony szárnyas tűkkel.
[...]

Az egyetlen jó dolog az, hogy visszakerültem a családi biztosításba, és anyukám továbbra is kap pénzt a fogyatékos gyermeke miatt.

Sajnos ME/CFS [krónikus fáradtság szindróma] is kialakult nálam, és súlyos stádiumban vagyok, jelenleg nincs gyógymód rá. Most megy éppen egy videó mellettem, hallom, valami rehabilitációról szól. Nagyon vicces: testmozgás ME/CFS-sel, hogy ne nevessek. Bárcsak tudnék állni 1 percig anélkül, hogy a lábam megroggyanna és a pulzusom 150-re menne. Ezek az emberek halnak meg, és elég esetről tudni, még fiatalokról is, akiket a rehabon mozgásra ösztökéltek, és azután meghaltak.

A BHI-m (megjegyzés: Bioenergetikai Egészségindex) például 1,1, ami azt jelenti, hogy éppen csak működőképes vagyok. Soha nem tudnám elhagyni a szobát. Micsoda nyomorúság. Erős álmatlanságban szenvedek, tegnap éjjel fél hatig nem tudtam aludni. Az egész testem végtelenül diszregulált. Anya mindent megtesz értem, én próbálom teljesen visszafogni magam, vagyis muszáj, mert különben azt hiszem, hogy meghalok. Egy millimétert sem tudok az alaphelyzetem fölé menni.

Érzelmileg sem bírok már semmit sem elviselni, még a nagymamámmal sem tudok telefonon beszélni, semmit. Ma érzelmileg magamon kívül voltam, és csak sírtam, mert jött a takarító, és az ágyamból a nappaliban lévő kanapéra mentem. De csak azért vagyok ilyen depressziós, mert olyan súlyos beteg vagyok és minden olyan igazságtalan. Soha nem voltam olyan, aki így búslakodik. Sajnos a családom sem sokat segít, és barátaim sincsenek már. Ezt tényleg meg kell említeni, mert az emberek egyszerűen nem hiszik el és nem értik meg, hogy milyen mélységbe kerül az ember az oltáskárosodással és a betegséggel.

Valaki az Instagramon könyörög és kérdezi, hogy valaki haza tudna-e vinni neki valami ennivalót, mert ágyhoz van kötve, nincs családja, egyedül él, odáig fajul a dolog.

Örülök, hogy tudom tartani a mobiltelefonomat. Ez az egyetlen utam a külvilágba – hébe-hóba. Nevetni fogtok, de fáj a hátam a gépeléstől, mégpedig annyira, hogy a mobiltelefon miatt fájdalomcsillapítót kell szednem. Nevetséges.

Szóval, elég a nyavalygásból. Mi is visszavonulunk. Annyi dolgunk van, hogy csak arra tudunk gondolni, hogyan vészeljem át a napot.

De a humorérzékemet sosem veszítem el: hála Istennek, kezdődik az ősz és vele együtt a korona-időszak, ami mindenekelőtt a 4. számú oltás beadatását jelenti, ahogyan azt a Marburgi Egyetemi Kórház ajánlja.

Súlyos oltáskárosodást elszenvedett fiatal nő megrázó beszámolója

Kapcsolódó